Szeretlek!

Az idő egyre hidegebb lett, én pedig egyre jobban vágytam valami melegebb éghajlatra. Sergioval megvolt az első vitánk a karácsony miatt. Én nem szerettem ezt az ünnepet és minden évben a szülőházamban voltam egyedül, mivel apám minden évben hatalmas partit tartott az egyik szállodájában. Persze, most hogy együtt vagyunk még jobban nyaggatott, hogy karácsonyozzak velük. Cris is felajánlotta, hogy menjek vele haza Portugáliába karácsonyozni, de oda végképp nem akartam menni.

- Egyedül fogsz akkor karácsonyozni? - kérdezte Sergio a vonaton. Éppen hazafele mentünk. Szerencsére Madridot és Sevillát egy nagysebességű vonatútvonal között össze, így gyorsan otthon voltunk, mert mindössze egy órára volt Sevillától Camas. - Anya azt mondta, hogy mindenképpen csábítsalak el hozzánk.

- Paquit nagyon szertetem, de most ő sem fog rám hatni. - hátra dőltem a kényelmes ülésben és előszedtem a telefonom, hogy zenét hallgassak. - Nem karácsonyozok egyedül. Apával leszek a partin. - Serg gyanakodóan nézett rám, de nem érdekelt. Beledugtam a fülest a fülembe és néztem a tájat.

Ahogy leszálltunk a vonatról a sevillai pályaudvaron többen is jól megbámultak minket. Egy nő kamerával jött mellettünk, meg előttünk, és Sergiot faggatta.

- Legszívesebben szájba vágnám, vagy lelökném a sínekhez. - morogta oda nekem Miriam. - Miért nem hagyják legalább most békén?

- Ismertéggel jár. - vontam vállat. Engem is idegesített a dolog, de látszott Sergion, hogy őt zavarta legjobban, mégis fogcsikorgatva válaszolgatott, és próbált kedves lenni. Egyre tolakodóbb lett a nő. Már komolyan bökte a csőröm. Eddig Sergitől egy lépésre sétáltam, de most oda mentem mellé a bőröndömet magam után rángatva és megfogtam a kezét és szaporáztam a lépteimet. A nő csak nem tágított. Végül mikor a mozgólépcsőre léptünk fel akkor szakadt le tőlünk, bár fent az átkötő hídról kamerázott még jó sokáig minket.

- Utálom, mikor ezt csinálják. - sóhajtott Miriam.

- Te beszélsz? - nézett rá Sergio. - Nem celeb akartam lenni, hanem focista.

- Sajnos ez együtt jár ezzel. - szorítottam meg a kezét.

A pályaudvar előtt René várt minket. Miriam beült mellé, Serg és pedig hátra. Hozzábújtam Sergiohoz, és majdnem el is aludtam mire haza értünk.

- Bejössz, anyuék tuti örülnének neked. - nézett rám Sergio mikor kiszálltunk.

- Megyek, inkább megnézem aput, majd 25.-én átnézek. - mosolyogtam rá.

- Rendben. - megcsókolt és elkísért a házunkig, ami a szomszédba volt.

Bementem a melegházba, amiről én tudtam, hogy üres lesz. A karácsonyfa a sarokba állt, én pedig befeküdtem a TV elé DVD-zni egy gyors tusolás után.

**

Már a sokadik filmet néztem meg mikor este 8-at ütött az óra. Felmentem a régi szobámba és az utazómból előszedtem egy elegáns ruhát. Ráfektettem az ágyamra, és megint elmentem tusolni. Megcsináltam a hajam és kisminkeltem magam. Felvettem egy piros ruhát, ami a térdem alattiig ért nem sokkal, és nem volt pántja. A mellrésznél rám simult, de a szoknya része nagy, pörgős volt. Piros volt, így egy zöld szalagot kötöttem a derekamra. Visszaültem a kanapéra és anya képét nézegetve iszogattam a boromat. Anya mindig szépen felöltözött és úgy várta a Szentestét. Mióta meghalt én teszem ezt mindig. Apa partit ad már második éve. Felvettem a magas sarkúm és kimentem a hátsó kertbe. Nem volt jellemző a havazás Camasra, de azért most elég hideg volt, főleg egy kis ruhába. Erre a kertrészre nem lehetett rá látni sehonnan, mert körbenőtte a sövény az udvart. Ittam, és közben folytak a könnyeim. Anyukám kedvenc ünnepe volt a karácsony. Minden évben már november végén izgatott volt.

Már vagy két órája ülhettem a hintaágyban kint mikor nyílt az ajtó és Sergio jött ki a házból.

- Meg fogsz fázni, vagy már meg is fáztál. - leguggolt elém, és a hátamra terítette a zakóját. Ingbe volt és egy elegánsabb gatyában. - Kint szeretnél maradni? - kérdezte az arcomról letörölve a könnyeket. Tudtam miért sírok, ismert és Anyát is ismerte. Bólintottam és a kézfejemmel megtöröltem az orrom. Adott egy zsepit és visszament a házba. Három vastag pokróccal jött vissza. Az egyiket a hátamra terítette, így már nem csak a zakó melegített. A másikat a saját hátára kanyarította és leült mellém, majd az ölébe húzott. A lábunkra tette a másik takarót, és az ő takarójával még egyszer bebugyolált és ezzel teljesen magához vont. Oldalasan ültem az ölébe. A vállára hajtottam a fejem és csak folytak a könnyeim.

- Paqui mit szól, hogy nem a családoddal vagy? - kérdeztem az anyukájára utalva.

- Azt mondta, ha úgy érzem, jöjjek át nyugodtan. Sőt azt is mondta, hogy vigyelek át hozzánk. - kicsit hintázni kezdett, lassú ritmusba lökte a hinta ágyat a lábával. - Tudtam, hogy itthon leszel. - tette hozzá.

- Utálom, hogy itt vagyok 20 éves fejjel, és Anyu már nincs velem. - suttogtam. - Nem volt ott mikor bekerültem a Forma 1-be, nem volt ott mikor először diadalmaskodtam. Nem volt ott, hogy elmondjam neki, hogy összejöttünk, pedig hogy örült volna! - nevettem és sírtam egyszerre.

- Emlékszem, folyton arról faggatott minket, hogy összejöttünk-e már. - mosolyodott el Sergio. - Anya is mindig ezzel piszkált minket.

- Igen. - mosolyogtam a könnyeim alatt. - Menj haza Sergio. Legyél velük. Egész évben velem vagy, az én lelkem ápolod. Legyél velük.

- Most veled szeretnék lenni. - ölelt egy pillanatra szorosabban magához.

- Nekem most jobb lenne a magány ma este. - suttogtam. Tudtam, hogy nem bántom meg vele, mert megérti. Volt, hogy másfél hétig Crisnél laktam, mert Sergionak magányra volt szüksége. Ezért volt jó, hogy annyira jó barátok voltunk éveken át.

- De ígérd meg, hogy bemész, rendben? - felkelt, de nem tett le, hanem a karjában vitt be. - És bent is maradsz.

- Ígérem. - mosolyogtam rá keserűen. Lerakott a kanapéra, a hátáról a pokrócot a kanapé háttámlájára terítette és lágyan megcsókolt. Letörölte a könnyeimet és pár milliméterről a szemembe nézett.

- Szeretlek. - suttogta nagyon halkan. Nem várt választ, nem várt semmire. Felegyenesedett és az ajtó felé ment. Én pedig hagytam kisétálni az ajtón. Legszívesebben felugrottam volna, és utána rohannék, hogy megcsókoljam, és elmondjam én is szeretem, de nem mozdultak a végtagjaim. Átfordultam az oldalamra, és megéreztem a zakó anyagát a vállamon. A zakóját itt hagyta. Felültem a kanapén és az ajtóra néztem. Vettem egy mély levegőt és felugrottam és rohanni kezdtem az ajtó felé. Nem hagyhatom, hogy azt higgye, nem viszonozom a szerelmét. Lerohantam a bejárati ajtó előtti lépcsőn és ki a kapun. Ott csak lépni akartam egy nagyot, ezzel megoldva a két lépcsőfokot, de rosszul léptem a magas sarkúmba, és tisztán hallottam egy roppanást és iszonyú erejű fájdalmat a vádlimba. Egyből összerogytam.

- Sergio! - kiabáltam utána. Éppen a kapujukon akart bemenni. A könnyeim már a fizikai fájdalomtól folytak. Elég szerencsétlenül nézhettem ki, a piros ruhámba, egy túl méretes zakóba a járdán ülve. Nem néztem rá a lábamra, mert sejtettem, hogy akkor még jobban fájna. Serg érdeklődve hátra fordult és mikor látta, hogy a járdán ülök egyből rohanni kezdett felém.

- Jól vagy? - térdelt le hozzám aggódva. Megpróbált a hónam alá nyúlni, és felállítani, de meg se próbáltam a jobb lábamra ráállni, így ő tartott meg.

- Szeretlek. - mondtam ki a szemébe nézve. - Így 5 hónap után ideje ezt elmondanom. - tettem hozzá. Iszonyúan fájt, égett a lábam, de egy focista trükköt alkalmaztam. Ha nem veszek róla tudomást akkor nem is fáj annyira.

- Szeretlek. - mondta nevetve és megcsókolt. Le akart rakni a két lábamra, de újra meg kellett fognia, mert összecsuklottam volna. - Mi történt? Jól vagy? Elestél? Beütötted valamid? - ráporoztak a kérdések.

- A vádlim fáj. - grimaszoltam. - Túlságosan siettem és béna voltam. - magyaráztam nevetve, de mikor Sergio arrébb lépett, hogy az utcai lámpa fényébe lássa a lábam én is lenéztem. Iszonyú erővel robbant a fájdalom a testembe. Egy horpadás volt a bokám fölött és utána egy nagy púp a vádlimba.

- Nem akarom tudni. - nyöszörögtem.

- Pedig ez izom szakadás. - felvett az ölébe, és bevitt hozzánk, mivel az volt közelebb.

Lefektetett a kanapéra és hozott jeget a lábamra.

- Tudom, hogy nem igazán használ, de így kevésbé dagad fel. - magyarázta. Közben pedig a mentőket hívta.

- Nem lehetne, hogy beveted a sérüléseknél tanult dolgaidat, és helyre rakod? - kérdeztem reménykedve. - Ezzel rohadtul szétmehet a karrierem.

- Jobban aggódni azon, hogy rendesen lábra tudsz-e állni majd. - jegyezte meg ideges és aggódó hangon. A haja zilált volt, mert beletúrt. Felhívta Anyukáját is, hogy mi a helyzet és végig a hajam simogatta meg nyugtatgatott.

- Sergio komolyan mondtad? - kérdeztem. - Hogy lehet rendesen menni se tudok majd? - kérdeztem az iszonyú fájdalommal hadakozva.

- Sajnos igen. - húzta el a száját. - De remélem, rendbe raknak. Majd beszélek pár jó orvossal.

- Nekem majd értesíteni kell a csapatot is. - jegyeztem meg. A fogaim közt szűrtem a szavakat nagy nehezen, mert legszívesebben sikítottam volna. Olyan volt, mintha tépnék az izmot a lábamban.

- Még az se fájt ennyire, mikor a lábfejembe eltörtek a csontok, mert belerúgtam a falba. - nyöszörögtem Sergio vállába kapaszkodva. Az arcom a válla és a nyak közti puha részbe fúrtam.

- Akkor nagyon hülye voltál. - jegyezte meg. A hátam simogatta, de nem mondogatta, hogy katonadolog, vagy, hogy nem is fáj annyira. Focista volt, pontosan tudta mennyire tud fájni egy ilyen.

Annyira eltompított a fájdalom, hogy meg se hallottam a mentőket, de azt éreztem, hogy Serg kiszed a nyakából és több piros ruhás ember körbe vesz. Nem értettem mit beszélnek. Semmit nem érzékeltem, kezdtem a fájdalomtól elveszteni az eszméletem. Az utolsó kép ami megmaradt az Sergio aggódó arca.

**

Mikor magamhoz tértem éppen egy helikopterbe pakoltak be. Észre se vették, hogy magamnál vagyok. Nem éreztem a lábam, így fájdalmat se, ami jó pont volt. Valószínűleg telenyomtak fájdalomcsillapítóval.

Serg beszállt a helikopterbe a sok piros ruhás emberkék közé és becsatolta magát, ahogy az egyik pasas mutatta neki. Csak mikor felszálltunk vették észre, hogy nyitogatom a szemem.

- Nem tud beszélni, mert a maszk az arcán van. Ne iregjen-mozogjon, Madridba visszük a nagy kórházba, ahol már várják a sebészek. - magyarázta ordítva a pasi. Nem volt bíztató, hogy a főkórházba visznek, bár ha a rémálmom valóra válik, és izom szakadásom van, akkor jobb is ha ott vagyok. Meghúzkodta rajtam a kapcsokat és nemsokára le is szálltunk. Sok folyosón toltak végig, bár nagy részén nem is voltam magamnál.

**

Teljes volt a kép szakadás. Mikor újra magamhoz tértem zsongott a fejem, mintha másnapos lennék, és zsibbadtam deréktól lefelé. Enyhe sajgást éreztem a lábamba.

- Szia. - simogatta meg az arcom Sergio mikor pislogni próbáltam. Beszélni akartam, de nem tudtam. Valami volt a számban. Teljesen pánikba estem, és a számhoz kaptam, de egy vastag kilógó csőbe ütközött a kezem. Ijedten néztem Sergre akin látszott, hogy már megnyugodott.

- Ne pánikolj, mindjárt szólok valakinek és kiszedik. - mosolyodott el. Az arca nagyon fáradtnak tűnt. Kiment és egy dokival jött vissza.

- Vegyen egy mély levegőt, és mikor azt mondom, hogy most lassan fújja ki. - magyarázta. Oda rakta a kezét az állam alá megtámasztva ezzel a fejem próbáltam beszívni a levegőt, nem sok sikerrel. - Most. - mondta és okos kisdiákként kifújtam ő pedig kitépte a teljes légzőszervrendszeremmel együtt a csövet. Legalábbis így éreztem. Köhögni és fuldokolni kezdtem. Kaptam egy pohár vizet amitől jobb lett.

- Mi az ég történt? Hogy szépen fogalmazzak. - kérdeztem rekedten.

- elszakadt egy izomköteg a lábszárában. - magyarázta a doki készségesen. - A sevillai kollégák áthozták ide, itt pedig elláttuk a sérülést egy műtéttel.

- Tudok februárba már tesztelni? - kérdeztem. Féltem a választól. Rettegtem, hogy azt mondja, hogy mondjak le erről az egészről.

- Kemény munkával Forma 1-es autóba tud ülni már februárba. - mosolygott. - Kemény munka vár önre, hogy rendbe jöjjön. Bár el kell mondjam, hogy nagyon nagy mázlia volt, mert csak egy része vált szét, és nem roncsolódott.

- Köszönöm. - mosolyogtam rá. - Rendben jövök. - néztem Sergire aki végig mellettem állt.

- Rendbe bizony. - bólintott. Látszott, hogy nagyon fáradt.

- Mióta vagy itt? Milyen napot írunk. Miért nem vagy a családoddal? - faggattam.

- 25-en van, és reggel 8. - nézett az órájára. - Azért nem vagyok velük, mert neked nagyobb szükséged van rám. - adott egy puszit a kezemre és leült az ágyam szélére. A doki már rég kiment.

- Azt nem kérdeztem tőle mikor mehetek ki. - néztem az ajtó felé.

- Nekem azt mondta, hogy ha felébredsz, és vigyázok rád, hogy ne terheld a lábad már ma is kimehetsz. - magyarázta. - A cső csak azért volt a torkodba, hogy biztosra menjenek. Nem akarták a szíved terhelni meg a tüdőd, pontosan azért, mert sportoló vagy.

- Haza akarok menni. - néztem rá kérlelően. - Neked is szükséged van pihenésre. Ha én nem mehetek haza, te mindenképpen menj.

- Vagy mindketten maradunk, vagy együtt megyünk. - mosolygott.

Végül a doki komoly feltételek mellett haza engedett. Nem ujjongtam, mert fájt a lábam nagyon, de legalább haza mehetem. Azt hittem, hogy Madridban maradunk már, de meglepetésként ért, mikor Camasba mentünk vissza, és Paqui egyből osztani kezdet a parancsokat, hogy nekem a lehető legkényelmesebb legyen.

A kocsiból eleve Sergio cipelt be kézbe. Ellenkeztem, hogy azért nem bénultam le, de még ha Sergionak valami csoda folytán eszébe jutott volna lerakni Paqui tuti ordítást rendez.

- Mit kérsz drágám, mit szeretnél? - jött oda már sokadjára Paqui. Az ebédlő asztalnál ültünk, velem szemben Sergio ült, és a fájós lábam az ő ölében volt. Így volt kényelmes, ő pedig vigyorogva tűrte a dolgot.

- Azt szeretném, ha leülnél, és kicsit megnyugodnál. - néztem fel rá, mivel én ültem, ő pedig mellettem állt. - eleve elvettem tőled a fiadat Szenteste, és Karácsony reggelén, ne terheld még azzal is a lelkem kérlek, hogy körbe ugrálsz. Ha kell valami, ígérem, szólok. - bólintott és leült. Szerettem itt lenni, a Ramos házba. Mindig nagyon családias kedves volt a hangulat. Mi nem voltunk annyira tipikus Spanyolok, mint ők. Nálunk mindig a rend és a fegyelem volt az első, itt pedig a szeretet és családiasság.

Egészen 27-áig a Ramos villában voltunk, néha még apa is átnézett. Annak az esélye, hogy én mozogjak magamtól szinte lehetetlen volt. Paqui minden rezdülésem figyelte, és volt, hogy ordibált Sergioval mikor sikerült a srácot meggyőznöm, hogy hagyjon kicsit mankózni.

27-án este értünk haza Madridba. A nyüzsi és az, hogy mindig szemmel voltunk tartva már kezdett kényelmetlen lenni. Jól esett kicsit mankózni a házba, és végre függetlenedni mindenkitől. Persze Ser fél szeme mindig rajtam volt, de az nem zavart.

Én már az ágyban feküdtem felpolcolt lábbal, mikor Sergio mellém vetődött.

- Szeretek haza menni Camasba, de most jó itthon lenni. - húzott magához szorosan. Daniella végig köztünk aludt, így még éjjel sem volt lehetőségünk összebújni. Jó érzés volt az erős karok közt feküdni.

- Holnapi jótékonyságidra nem biztos, hogy el tudok menni. - sóhajtottam fel.

- Jössz velem, és beülsz a kispadra. - belefúrta a fejét a nyakamba és onnan mormogott. - Senkit nem fog zavarni, ha ott vagy, főleg, hogy híres is vagy.

- Nem vagyok híres. - húztam el a számat.

- Az vagy. - nyomott egy puszit a nyakamra, amitől kirázott a hideg. - Forma 1-es pilóta vagy. Az egyetlen nő voltál a mezőnybe, és spanyol vagy. Elég indok, hogy itt szétszedjenek.

- És még tedd hozzá, hogy híres és nagyon rajongott focista barátnője vagyok, és sokaknak jó barátja. - nevettem. - Ha valamiért híres vagyok, akkor ezért. Sajnos, sokan így ismernek rám…

- Nem értek egyet. - mosolygott. Csókolgatni kezdte a nyakam, majd a kulcscsontom.

- Téged nem zavar ez a kék izé? - emeltem meg a lábam. Talpamon kezdődött és a térdem fölött volt a vége, egy védő valami volt, hogy ne mozgassam a vádlim, illetve ne terheljem. Sergio felült és óvatosan pár helyen kikapcsolt pár patentot meg mindenfélét, és az egyik oldalt áthúzta a másikon, majd egyszerűen lehúzta a lábamról.

- Mire nem jó, hogy annyiszor van rajtad ilyen valami. - nevettem. Végig csókolta a vádlim, ahol még ott volt heg, ahol felvágták. Még nagyon érzékeny volt, de már normálállapotban nem fájt.

- Nem úgy van, hogy meccs előtti este már nincs szex? - érdeklődtem.

- Kérdezd meg, hogy érdekel-e. - vigyorgott rám a hasam csókolgatva. A kezei már a mellemen voltak.

- Ki fogsz kapni. - nyögtem.

- Még csak külön edzés sem volt erre, 20 percnél nem játszok többet. - magyarázta és az egyik ujja eltűnt bennem. Felnyögtem. Felnézett rám, és a szemébe vadság volt, és szex éhség. Teljesen elborította az én agyamat is.

- De a lábam. - nyögtem utolsó erőmmel.

- Vigyázok rád, ne félj. - suttogta a számba.

**

Másnap délelőtt megkezdődött a rehabilitációm, ami annyiból állt, hogy én ordítottam a fájdalomtól, az edző meg türelmesen hallgatta.

- Engedjen el! - ordítottam vele. - Hagyjon békén! - rácsaptam egyet a kezére, ami a lábam fogta és arrébb kúsztam. Iszonyúan fájt a lábam. Sergio, és Iker jöttek be az edzőterembe. A ház edzőtermében ültem a padlón.

- Mi ez a nagy ordibálás? - kérdezte Serg.

- Fáj. Feladom, nem érdekel semmi. - karba fontam a kezem és nekidőltem a mögöttem lévő falnak.

- Ne add fel. - csóválta a fejét Iker. - Most fáj, és még fog is, de megéri, hidd el.

- Nem érdekel! - ordítottam vele. - Nem érdekel! Semmi sem érdekel!

- Most szépen visszamászol a helyedre, és hagyod, hogy segítsenek rajtad. - Sergio olyan hangnembe beszélt, hogy teljesen megszeppentem. - Most! - nem ordított, de kétszer akkora volt mint én, és nagyon ijesztő volt így. Nem kért. Parancsolt.

- Utálom, ha parancsolgatnak! - ordítottam vele.

- Nem kérdeztem. - mondta ellentmondást nem tűrve. - Ide vissza. És szót fogadsz. Senki nem kíváncsi a hisztidre. - mint egy megszeppent kislány úgy hagytam, hogy Iker oda segítsen vissza a szőnyegre. Sergio arcát fixírozva hagytam, hogy az edző megint megkezdje a kínzásom. Serg komoly maradt, míg Iker arcán láttam, hogy sajnál. Éreztem, hogy elkezd a dolog hajtani. Meg akartam felelni Sergionak, és nem akartam, hogy Iker sajnáljon. Lenyeltem a fájdalmat pedig olyan volt mintha tüzes késeket szúrnának a vádlimba. Eszembe jutott Sebi, akit nem hagyhatok magára a tesztek alatt, és még több motivációm volt. Mikor már a két fiú kiment, csak akkor jöttem rá, hogy pontosan ez volt a tervük. Motiváljanak.